Lindström – Christabelle : Real Life is No Cool (2010)

A norvég Hans Peter Lindströmöt 2006 óta előszeretettel titulálják az újkori space-disco egyik legismertebb, és talán egyetlen alkotójának. Sokáig elfogadtam én is ezt a konvenciót és használtam a space-disco jelzőt minden dalra, ami picit is hasonlított Lindström zenéjére. Most megjelent legújabb albumának hallgatás közben jöttem rá, hogy naív elképzelés Lindström eddigi munkái alapján a space-discóról bármiféle képet is kialakítani.

Lindström Oslóban kezdte zenei pályafutását 2003-ban.  Ekkortájt leginkább csak remixeket készített többek között olyan neveknek, mint Tosca, vagy az LCD Soundsystem. A remixkészítés mellett saját zenéket is írt, amelyek egy-egy 12″-es lemezen kerültek kiadásra különböző kisebb norvég kiadóknál. 2006-ban készítette el az első albumát It’s a feedelity affair címmel, amelyen korábbi szólóalkotásainak jól sikerült darabjait gyűjtötte egybe.

Az igazi áttörést a 2008-as Where you go I go too nagyszabású, 3 tételes kompozíciója hozta meg, amely több vezető zenei lap éves top tízes listájába is bekerült, sőt a norvég Spellemannsprisen díjkiosztóján Az év legjobb elektronikus albuma címet is elnyerte.

Semmiképpen sem esünk túlzásokba, ha a fent említett album leírásához a következő jelzőket használjuk: grandiózus, hipnotikus, futurisztikus, a legapróbb részletekig kidolgozott. Lindström – mint azt több intrjúban is kifejtette – nem látott lehetőséget arra, hogy a hagyományos popdal-forma keretei között valósítsa meg zenei elképzeléseit és ötleteit, éppen ezért nem is próbálta meg különböző terjedelmi illetve formai korlátokkal behatárolni kompozícióit. Türelmet igénylő hallgatnivaló, mivel a témák kibontása illetve változtatása apró lépésekben történik, de akit a  30, 15 és 10 perces hosszúságú tételek nem ijesztenek meg,  az egy csodálatos utazáson vehet részt.  Egy másik ok, amiért ez a lemez nagyon értékes: Műfajilag teljességgel behatárolhatatlan. Hiába szeretnénk Lindström művét a space-disco műfajába besorolni, csak a 2008-as album alapján erre semmi indokunk nincs, bármennyire is kínálkozik a lehetőség. A space-disco ugyanis nemcsak tempóban, hangzásában, hanem dalszerkezeteiben is nagyon más, Lindström pedig pont ezeket tagadta meg lemezén.

A műfaj rövid élete 1977-79 között virágzott, kialakulásában nagy szerepett játszott az, hogy ekkor kerültek a mozikba a Star Wars és Close Encounters of the Third Kind filmek. Tombolt az űrkorszak,  a Tudomány, mit fogalom talán a felvilágosodás óta nem látott új virágkorát élte. “Science opened up the door” és hasonló dalszövegbeli utalások vetítették előre a boldog, technika és robotok által vezérelt jövőt.

Persze mielőtt bárki is valami komoly dologra gondolna, nem szabad elfelejteni, hogy 1977-ben járunk, az ABBA és Donna Summer legsikeresebb éveinek egyikében. Az űrdiszkós előadók átvették azt a jó szokást a glam-rockos kollégáktól, hogy gagyibnál gagyibb ruhákban lépjenek fel, és olyan videókkal örvendeztették meg az utókort, amelyek bármely haldokló youtube-os házibulit garanáltan feldobnak.

Azt hiszem, a fenti két példa után Lindström zenéjére nehéz, másrészt pedig kicsit degradáló lenne rárakni a space-disco jelzőt. A Where you go, I go too azért nem volt a space-disco feltámasztása, mert hiányoztak belőle olyan utalások, frázisok, amelyekből ha más formában is, de azért rekonstruálni tudjuk a space-discot. Pont ezek hiányában tűnik kissé sterilnek a vidám, csillogós-glames fenti videópéldákhoz képest.

A második hallgatásra tűnt fel nekem  ez a különbség az előző és az új albummal kapcsolatban és ez a különbség nem csak annyiban nyilvánul meg, hogy standard 4-5 percesek a számok. A mostani lemez nyitó darabja akár még lehetne az előző továbbgondolása is, a folytatásban viszont az éteri lebegésből folyamatosan visszahúznak minket a valódi, földi hangszerek hangjai, az énekhangok, a refrének. A 2008-as sterilséget egyre inkább felváltja egy sokkal játékosabb, könnyedebb stílus. Emellett mind témákban, mind dalszerkezetekben, tempóban hamisítatlan diszkólemezről van szó: A dallamos basszusmenetek, italo-s darálások, a két számban is felbukkanó duett-hangok mind hozzájárulnak az űrdiszkó feltámasztásához és egyben újraértelmezéséhez. Egyszerre réved a múltba és marad mégis futurisztikus a lemez. Ebből a szempontból picit a Hercules and Love Affair 2008-as lemezéhez tudnám hasonlítani, amely pedig a chicago-i house előtt tisztelgett.

Lindström újra utazásra hív minket, ezúttal azonban határozottan irány a múlt, a modern, újraéltelmezett disco-tól visszavisz minket a space-disco virágkorába. Az experimentálisként induló bemelegítést követően két nagyon ütős számmal indul a tényleges utazás. A Lovesick fúvósokat idéző szintiszólamaira folyamatosan visszatérő zongora-whamp nagyon üdévé teszi az amúgy feszes, monoton alapot. Ehhez a zenei háttérhez tökéletesen passzol Christabelle hangja, hol csak egyszerű ráolvasással, hol pedig falsetto énekével idézi fel az örökifjú, elérhetetlen diszkókirálynőt. A Let It Happen-ben hallható a már fent említett duett-énekhang. Ez a szám valósítja meg számomra talán a legjobban az újragondolt űrdiszkót, az album egyik legjobb száma. Egyszámos, kis pihenő után a Music in My Mind-al folytatódik a lemez. Egyre inkább közelítünk ismert formák, hangzások felé, hogy a hatodik trackben megérkezzünk a beazonosíthatalan jövőből a nagyon is beazonosítható földi 70-es évekbe, egy diszkó kellős közepére. A Baby Can’t Stop tényleg megérkezés a múltba, semmi olyat nem ad, amely ne lett volna már korábban valahol hallható. Csillogós, hibátlan diszkó szám, visszatérés a klasszikus space-discohoz.

Úgy tűnik, ezzel a számmal el is érkeztünk az úticélunkhoz és egyben a lemez végéhez is. Szívesen dícsérném tovább a lemezt, mert eddig a számig egy nagyon végiggondolt, gyakorlatilag tökéletes anyaggal van dolgunk, de sajnos az időutazás a jelenből a múltba idáig tartott.

A következő számok már nem túl lendületesek önmagukban sem és sajnos a számokon átívelő utazás élményét sem nyújtják, amely a lemez első felét jellemezték. Persze, ezek is nagyon jó számok, de az első hat számmal kikerekített és nagyon is jól sikerült  történetbe sehogy sem tudnak bekapcsolódni, leginkább visszatérés a múlt és jövő közötti történő lebegésbe.

(4/5)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: