Zenés képeskönyv Tokióról

2010. július 19.

Deepchord presents: Echospace – Liumin /Modern Love, 2010/

Japánról, annak társadalomról és kultúrájáról a legtöbbünknek csak absztrakt, általában kliséktől sem mentes elképzelései vannak.  Ez alapvetően nem csak a a nagy földrajzi távolságnak tudható be: megközelíthetetlenségének kulcsa az a sajátos logika, amely mentén a társadalmi berendezkedés, a hétköznapok és a kultúra szerveződnek, nem japánként felnőve nehéz az ott történő dolgok miértjét és hogyanját megmagyarázni (a japán gondolkodásmódról Ferber Katalin mesélt egy nagyon izgalmas interjú keretében a Tilos Rádióban).

Kicsit paradox módon talán emiatt nagyon is könnyű egy Japánt bemutató kiadványt készíteni, hiszen a “mesélőnek” nagy szabadságtere marad a látottak értelmezésében és hatványozottan igaz az, hogy az egyes szubjektív vélemények pont a megérthetetlenség miatt fognak kevés átfedést mutatni.  Ebből persze az is következik, hogy Japánról nagyon kevés általános érvényű kijelentést tehetünk európaiként.

Az Echospace duója valószínűleg pontosan tisztában van a fent elmondottakkal. Legújabb lemezükön sajátos módon próbálják Tokiót bemutatni, miközben nagyon is tudatában vannak a vállalkozás  szabadságaival és korlátaival. Megpróbálnak semmit sem mondani Tokióról, kijelentések helyett egy hatalmas, kifeszített állóképet festenek a városról  a kétlemezes kiadványon, amelynek mozaikjait egy-egy rövid életkép mozzanata alkotja.

A két lemez a hallható különbségek ellenére nagyon is egységes: szerves részét képezik a Tokióban felvett különböző zajok, úgy mint metróindulás, utcai forgalom, TV, rádió, beszélgetések foszlányai. A fő különbség a hangsúlyok elhelyezésében rejlik: a két CD-t egymás után hallgatva egy drasztikus szerepcserének lehetünk fültanúi. Read the rest of this entry »

Reklámok

10 évvel ezelőtt valószínűleg senkiben sem merült volna fel az a kissé akár bizarrnak is tűnő gondolat, hogy az elektronikus zenei színtér egyik európai fellegvára Frankfurt egyik elővárosában, Offenbachban fog felépülni. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy az unalmas előváros  lepukkant gyárnegyedében található Robert Johnson szép lassan Németország legjobb klubjává nőtte ki magát, felhozatala pár éve már vetekszik olyan berlini szuperklubokéval, mint a Watergate, vagy akár a Berghain. Ennek ellenére – és talán pont amiatt, hogy kevésbé frekventált helyen van- eddig sikerült underground jellegét megőriznie, nem vált olyan turistalátványossággá, mint például a Berghain.

Tavaly, a klub fennállásának 10 éves évfordulója alkalmából elkezdtek kiadni egy mixlemez-sorozatot,  amelyet egyben manifesztumnak is tekinthetünk, mely a klub zenei arculatát próbálja körülírni.  Read the rest of this entry »

Szép új világ

2010. április 29.

Monolake – Silence ([ml/i], 2009)

Ritkán fordul elő, hogy kizárólag egy jól sikerült borító miatt egy lemez meghallgatása mellett döntsek, mostanság amikor tízesével sorakoznak a meg nem hallgatott albumok az asztalomon, egyre kevésbé engedhetem meg ezt a „luxust” magamnak.

Valószínűleg soha nem bukkantam volna a Monolake Silence című munkájára, ha nem lenne ennyire jó a borítója. Azonban ezt a kijelentést muszáj most rögtön pontosítani, hiszen nem a lemeztok egyik vagy másik oldalán szereplő kép az, ami nagyon megtetszett, hanem a kettő kontrasztja. Read the rest of this entry »

Üde, tavaszi eklektika

2010. március 30.

Bonobo: Black Sands (Ninja Tune, 2010)

Bonobo (aka Simon Green) 2000-es debütálása óta szép lassan a Ninja Tune és egyben Nagy-Britannia elektronikus zenei színterének egyik oszlopos tagjává vált annak ellenére, hogy eddigi lemezein látszólag semmilyen új dolgot nem nyújtott ahhoz képest, ami a 2000-es évek brit downtempo áradatára jellemző volt. És mégis: a Dial ‘M’ for Monkey, illetve a Days to come olyan lemezek, amelyek hosszabb-rövidebb szüneteket követően újra felbukkannak a lejátszó közelében és a sokadik hallgatás után sem válnak unalmassá. A titok nyitja talán pont abban rejlik, hogy Bonobo tudatosan nem akart újat teremteni, hanem inkább a rendelkezésére álló stílusjegyekből kevert ki nagyon precíz munkával egy teljesen rá jellemző hangzást: számaiban hip-hop alapok, funkos basszusmenetek, némi keleties színezetet sem mellőző vonós- illetve fúvósszólamok és persze jazz-t idéző szopránszaxofon-improvizációk keveredtek.  A tegnap megjelent Black Sands című lemez koncepciója nagyon hasonló az eddigi albumokéhoz, igazából csak árnyalatbeli különbségekkel lehetne a fent leírtakat kiegészíteni.

Read the rest of this entry »

Fabric 51 (DJ T.)

2010. március 21.

(Fabric, 2010)

DJ T-t (Thomas Koch) kérték fel arra a megtisztelő feladatra, hogy elkészítse a Fabric mixsorozat következő, 51. darabját. Ezzel az elektronikus zene egyik megkerülhetetlen alakja kapott lehetőséget arra, hogy elképzeléseit, véleményét kifejtse a techno és house közeli zenék múltjáról, jelenéről, esetleg jövőjéről. Megkerülhetetlen, hiszen ő a trendformáló Get Physical berlini kiadó alapítója és mai napig vezetője. Read the rest of this entry »

Kortárs tradíció

2010. március 9.

Joanna Newsom – Have One on Me (Drag City, 2010)

Todd Haynes szerint Bob Dylan így nyilatkozott a folkzenéről: ” A tradicionális zene kedvelői megsejtik a titkot, mivel hagyományos tény, hogy ők tele vannak titokkal, meg ellentmondással. A tradicionális zene valószerűtlenebb annál, hogy meghaljon. ” (Mindez Cate Blanchett tolmácsolásában megtekinthető itt, 5:40-től: http://www.youtube.com/watch#!v=TVQ02q_hluo).

Ha végigtekintünk az amerikai folk történetén, valóban nem találunk jobb szót a jellemzésére, mint azt, hogy valószerűtlen. Már pusztán arról a kérdésről, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy önálló amerikai folkzene, köteteket lehetne írni. Több etnikum nagyon eltérő zenei hagyományának keveredéséből alakult ki a tradicionális amerikai zene, majd elszakadva a gyökerektől egyre inkább önálló életet kezdett élni. Az 50-es évektől kezdődően új virágkora érkezett el, amikor Joan Baez-nek köszönhetően cool dolog lett folkot hallgatni. Folytatódott Dylan-nel, aki elkövette az akkor szentségtörésnek számító tettet, hogy az akusztikus gitárját villanygitárra cserélte, a régi legendákból modern kori balladákat költött és ezáltal összemosta a folkot a rockkal, a beatmozgalommal, Vietnámmal, a populárissal. A virágkor, ha kevésbé látványosan, de ma is tart, elég ha csak Beck Sea Change albumára, vagy a Fleet Foxes-ra, illetve a Grizzly Bear-re gondolunk. Mindent összevetve: a folkzene ilyen szintű képlékenysége, a mindenféle hatás befogadására való képessége, mindenkori aktualitása a legvalószerűtlenebb.

Az egyszerre kortárs és tradicionális folkzenét mutatja be Joanna Newsom új albuma, a Have One on Me. Read the rest of this entry »

Technónak látszó tárgy

2010. február 16.

Four Tet: There is love in you (2010, Domino) / Pantha Du Prince: Black Noise (2010, Rough Trade)

Amennyire vártam az új Four Tet albumot, annyira nem fogott meg, amikor először meghallgattam, ráadásul később sem akart ez a kissé ambivalens ellenállás oldódni. Sokadszori hallgatás után sem tudtam megmondani, hogy megfogott-e valami a zenében és ha igen, akkor mi az. Talán az volt a legnagyobb baj, hogy ezt az albumot várták. Ráadásul nem is kicsit, nem is kevesen. Kieran Hebden már nem egyszer megmutatta, hogy ő szerves alkotója, formálója az elektronikus (tánc)zenének. Mindenféle cinizmus nélkül: az ő lemezeit már-már “illik” várni, majd rögtön megjelenése után beszélni, írni róluk (ugyanúgy mint pl. a Hot Chip új albumáról, illetve a márciusban megjelenő The Knife, illetve Bonobo lemezei is hasonló karriert fognak befutni ebből a szempontból). Ez persze nem baj, csak ilyen lemezek esetében hajlamos az ember abba a hibába esni (legalábbis én), hogy az előző hat lemez alapján instant csodát vár.

Ahhoz, hogy értékelni tudjunk egy hasonlóan “várt” lemezt, két dolgot tehetünk: sokszor nekiállunk, meghallgatjuk, összehasonlítjuk a korábbi munkákkal, vagy pedig megpróbáljuk a jelenben elhelyezni, hasonló előadók aktuális munkáival összemérni, mennyire előremutató a jelenlegi trendek tükrében. Ez esetben nálam kizárólagosan a második stratégia működött. Miközben nagyjából egy hete hallgatom Pantha du Prince Black Noise című lemezét, körvonalazódni látszik, hogy miért tetszik az új Four Tet és miért nem. Read the rest of this entry »