Személyes pop

2010. május 31.

John Lennon and The Plastic Ono Band (1970, Apple/EMI)

A Beatles felbomlása nemcsak a rajongókat viselte meg, a négy liverpooli zenésznek is komolyan el kellett gondolkodnia azon, hogy életük fő művének romjait maguk mögött hagyva milyen irányba induljanak tovább. Ez a nem kis feladat azzal járt együtt, hogy mind a négy tagnak emberként és zenészként is valamilyen formában újra kellett magát definiálnia, meg kellett magát tisztítania a Beatles évei során hozzátapadt szerepektől, elvárásoktól és kliséktől. Ha ennek a megújulási folyamatnak az eredményeit nézzük, akkor egyértelműen John Lennon tette a legnagyobb előrelépést az önmegvalósítás egy újabb szintje felé. Ennek dokumentációja a Plastic Ono Band-del felvett lemez.

A lemez keletkezési körülményeihez szervesen hozzátartozik az ún. primal therapy, melyet Lennon és felesége, Yoko Ono Los Angelesben, Arthur Janov pszichológus vezetésével végzett el. Janov módszere azon a feltevésen alapult, hogy az intenzív és fájdalmas gyermekkori lelki traumák negatívan hatnak vissza a későbbi fejlődésre és ezáltal a teljes élettörténetre. Ha sikerül ezeket a traumákat újra ténylegesen, testi vonatkozásában is átélni és ezáltal feldolgozni, az csökkentheti a negatív hatásokat. A terápia hangsúlya a fájdalom testi vonatkozásán van, tehát a feldolgozás nem verbálisan történik, nem pusztán beszélni kell a traumákról, hanem tudatosan újra kitenni magunkat azok összes hatásának. Lennon esetében ezek a hatások sírógörcsök, kiabálások és dührohamok formájában nyilvánultak meg, mint azt későbbi interjúiban bevallotta. Életrajzából sejthető, az album szövege alapján pedig bizonyos, hogy a fő traumát édesanyja kétszeres elvesztése jelentette: születésekor egyik nagynénjénél hagyta fiát, 15 évvel később pedig –egymásra találásuk után nem sokkal- egy autó halálra gázolta. A Janov-módszer szakmai fogadtatása vegyes volt, de egy sikere vitathatatlan: hozzájárult Lennon több mint impresszív zenés dokumentációjának létrejöttéhez.

A lemezt három irányból érdemes megközelíteni: a dalcímek, a dalszövegek és a zenei megvalósítás alapján. Kezdjük a címekkel: többségük nagyon tömör, az élet fundamentális dolgait, fogalmait jelölő szó, mint például Love, Mother, God, Isolation. Ez alapján sejthető, hogy Lennon nem csak saját jelenlegi helyzetét akarta tisztázni, hanem az alapvető, természetesnek tűnő dolgokon  is elgondolkodott.

A fogalmak kifejtése a szövegekben történik. A szövegek sokrétűsége miatt itt csak a legfontosabb dalok bemutatására vállalkozom, leginkább azt elemezve, hogy Lennon a Janov-terápián szerzett konklúziókból mennyit árul el a dalszövegeiben.

Az album keretét ebből a szempontból a legfontosabb törés adja, az anya elvesztése, hiszen az első és az utolsó szám is erről szól (Mother és My Mummie’s Dead). A Mother végén ízelítőt kaphatunk a fájdalom tényleges átéléséről, ahol Lennon egyre artikulálatlanabbul és hátborzongatóan üvölti, hogy: ’Mama don’t go, daddy come home’ (hasonló megoldással találkozhatunk a Well, well, well közepén). A gyermekdalok egyszerűségét, naivitását imitáló My Mummie’s dead pedig önmagában megrendítő és bizarr. Az album másik pillére a God. Amilyen tömör a cím, ugyanolyan tömör marad a kifejtés is: ’God is concept by which we mesaure our pain’. És hogy a kijelentés fontosságát hangsúlyozza, Lennon még egyszer elénekli ezt a sort. Lennon életrajzokat olvasgatva lépten-nyomon meglepődhetünk, hogy mennyire széles látókörű és olvasott volt, de az alig valószínű, hogy Feuerbachot lapozgatta volna ráérős idejében. Ennek tükrében nem kis teljesítmény az, hogy saját maga jutott el ennek a kijelentésnek a felismeréséig. Ezután hosszasan felsorolja, hogy ő személy szerint miken mérte le fájdalmát, vagyis melyek azok a dolgok, amelyekben többé már nem hisz: Krisztus, Buddha, jóga, Kennedy, Elvis, és igen: a Beatles. Ezzel részéről nem csak teljes korábbi életet zárja le, hanem minden arról szóló spekulációt is, hogy a Beatles valamikor még összeállhat. Miben lehet akkor hinni? Az első válasz: semmiben, az ember az élet fontos momentumaiban egyedül van (’I just believe in me…’). Ezt a szikár konklúziót csak a szerelem teheti árnyaltabbá (’…in Yoko and me’), amely kijelentéssel feleségét a hitet helyettesítő bizonyosság pozíciójára emelte. A Beatles-kor lezárására még egy sor hangzik el a dalban, amely kevésbé direkten, de a Lennonra mindig is jellemző szarkazmussal mondja el ugyanazt: ’I was the walrus, but now I’m John’. A God teljes egészében összecseng az Isolation mondanivalójával, amely szintén amellett érvel, hogy egyedül vagyunk, senki nem értheti meg a másikat teljes egészében, de ez az ijesztő állapot egy társsal elviselhetőbb, melyre példaként saját portréját mutatja: ’Just a boy and a little girl try to change the whole wide world’. Számomra ezek a dalok alkotják a lemez gerincét, a legfontosabb mondanivalók ezekben hangzanak el.

Ami a hangzást illeti, a puritánság tűnik fel legelőször. Nyoma sincs annak a túlburjánzó sokszínűségnek, amely például a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band albumát meghatározta (egzotikus hangszerek, nagyzenekari közreműködés, a popzene első elektronikus megoldásai, mint például az A Day in the life-ban). A legtöbb dal alapját a zongora vagy gitár adja, amelyet dob és basszus támogat a háttérben. Mi állhat az elképzelés mögött? Egyrészről a teljes elhatárolódás és elszakadás a Beatles kései éveinek zenéjétől, másrészről pedig a visszatérés a „tiszta” rock’n’roll-hoz, a zenéhez, ami a kezdetek kezdetén a fő inspirációt adta: import bakelitek a tengeren túlról, a luxemburgi rádió hajnali műsorai a legfrissebb rythm’n’blues zenékkel, az első gitár beszerzése. Az elhatárolódást Lennon maga vallja be a már említett God című dalban („I don’t believe in Beatles”), míg a nyers rock’n’roll-ra kitűnő példák az I found out, illetve a Well, well, well című számok. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy a lemeznek mondanivalója van, Lennon tehát nem akarta, hogy erről a túl feltűnő zenei ötletek esetleg elvonják a figyelmet. Ettől függetlenül azért egy-két finomságot találhatunk, amelyek többé-kevésbé a mondanivalót erősítik, például az anya elvesztéséről szóló Mother elején megkonduló harangok, vagy nekem például kifejezetten tetszik az, ahogy az Isolation közepén Lennon énekének két verzióját egymásra játsszák és az apró különbségek jólesően interferálnak egymással.

Az önmagával szembenéző ember őszintesége és az, hogy Lennon lehetővé tette, hogy ebbe a nagyon is személyes folyamatba betekintést nyerjünk, teszik a John Lennon/The Plastic Ono Band lemezt a poptörténet talán legértékesebb alkotásává. Egyik ex-Beatle sem adott ki és –meg merem kockáztatni a kijelentést- nem is fog ennyire maradandó, személyes munkát kiadni.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: