Szép új világ

2010. április 29.

Monolake – Silence ([ml/i], 2009)

Ritkán fordul elő, hogy kizárólag egy jól sikerült borító miatt egy lemez meghallgatása mellett döntsek, mostanság amikor tízesével sorakoznak a meg nem hallgatott albumok az asztalomon, egyre kevésbé engedhetem meg ezt a „luxust” magamnak.

Valószínűleg soha nem bukkantam volna a Monolake Silence című munkájára, ha nem lenne ennyire jó a borítója. Azonban ezt a kijelentést muszáj most rögtön pontosítani, hiszen nem a lemeztok egyik vagy másik oldalán szereplő kép az, ami nagyon megtetszett, hanem a kettő kontrasztja.

Az első oldalon egy nagyon nyugodt, már-már idilli tájkép látható. Furcsaságokat persze már itt is találhatunk, ha nagyon akarunk: a feltűnő kihaltság, üresség, illetve a lehetetlennek tűnő színek, de ez szimplán lehet akár csak belemagyarázás is. A hátoldalon első pillantásra viszont teljesen érthetetlennek tűnő kép fogad minket, egy repülőgép két turbinája, amely a következő szavakra enged asszociálni: gép, fém, hideg.

Ha túllépünk a logikailag nyílván furcsa párosításon és pusztán csak a színeket nézzük a két képen, akkor a legszembetűnőbb a hideg-meleg ellentéte (bármilyen közhelyes is a megállapítás), bár ekkor viszont az válik zavaróvá, hogy pont a meleg színek hivatottak a hideg téli tájat ábrázolni. Anélkül, hogy továbbmagyaráznánk, érezzük, hogy a kör megnyugtató magyarázat nélkül bezárult, mintha mindkét kép ugyanazt próbálná ábrázolni. (Apróságnak tűnhet, de szerintem az is fontos, hogy a hátoldalon szereplő kép gyakorlatilag monokróm háttere nem árulja el, hogy a gép a földön vagy a levegőben található.)

Azt hiszem hasonló eszmefuttatások miatt kezdett el érdekelni az album, kíváncsi voltam, hogy vajon a zenében hogyan tükröződnek vissza azok a cseppet sem kellemes impressziók, amelyeket a borítópáros sugall.

Érdemes talán a szerző(k)ről pár szót említeni: a Monolake manapság Robert Henke berlini hangmérnök-szoftverfejlesztő-producer szólóprojektje, korábban a kollektíva tagja volt még a szintén hasonló foglalkozású Gerhard Behles és Torsten Pröfrock is. Sokaknak valószínűleg az Ableton Live révén lehet ismerős a Monolake, hiszen tagjai aktívan vettek részt az említett szoftver fejlesztésében, amelyet a Daft Punktól kezdve Matthew Dearen át valószínűleg mindenki használ, aki elektronikus zenét akar szerezni. Engem pusztán már ez a tény is kíváncsivá tett volna: vajon milyen zenéket szerez az, aki az Ableton-t fejleszti? (Hasonlóan megkapó történet  az Autechre munkamódszereinek változása, ők képesek még saját szoftvert fejleszteni egy album elkészítéséhez). Eddigi munkáikat leginkább a dubhoz, illetve technóhoz közelálló zenékhez szokták sorolni, bár ezek a jelzők csak részben felelnek meg a valóságnak.

Nincs ez másként a mostani lemez esetében sem, gyakorlatilag az első hallgatás után kiderül, hogy képtelenség és emiatt felesleges is bármiféle létező kategóriába sorolni a Monolake zenéjét. Dubnak nem elég utazós, technónak nem elég pörgős, nem is igazán táncolható, dubstepnek pedig túl sötét. Az első jelzők, amik beugranak pár hallgatás után: rideg és steril. Sokszor pedig kifejezetten félelmetes, az első szám beazonosíthatatlan és kaotikus kopogásáról nekem például akarva-akaratlanul von Trier Antikrisztusának az a jelenete ugrik be, amikor az erdei házikó tetején kopog a lehulló toboz.

Könnyen hihetnénk, hogy ez egy ténylegesen elektronikus album, hiszen annyira hideg és fémszínű mindegyik hang, de ez koránt sincs így: Henke komoly gyűjtőmunkát végzett, mely során olyan egzotikus hangmintákat vett fel, mint például szélfúvás a Grand Canyonban, vízcsobogás a firenzei botanikus kertben, fémlemezek kalapálásának hangja egy berlini kábelgyárban.

Itt szinte kínálkozik az alkalom, hogy a kritikát a már-már unalomig ismételt irányba tereljük: lám, lám, milyen szépen megférnek egymás mellett a természet közeli és elektronikus hangok akár egy szigorú 4/4-es technón belül is (ezt a megállapítást egyébként a Pantha du Prince és Four Tet lemez kritikája során egyszer már én is megtettem). Ez teljes mértékben igaz, de itt szerintem sokkal többről van szó a zenét illetően. A Silence nem azt akarja bizonyítani, hogy a természetes és elektronikus hangzás tud egységet alkotni, hanem inkább azt mutatja be, hogy csupán nézőpont és elrendezés kérdése és a természet zajaiból is építhető fel üres és lelketlen világ. Henke ezzel pont azt a megszokott szabályszerűséget rúgja fel, hogy a meleg, organikus hang törvényszerűen megszelídíti a lelketlen technót. Számomra itt ér össze a zene és a két borítókép (és most már azt is elárulom, hogy a borítóterv is Henke munkája).

Mindebből mi a tanulság? Nincs tanulság, pont amiatt, hogy Henke nem a hétköznapi logika mentén építi fel a lemez világát és emiatt jogosan érezheti magát a hallgató kellemetlenül.  Biztos kitalálható lenne még másik tíz hasonló eszmefuttatás, de mindegyik csak próbálkozás lenne némi támpont elhelyezésére. A Silence nehéz album, de ez a jelző ebben a furcsa világban a dicséret egyik szinonimájává válik.

Advertisements

Egy hozzászólás to “Szép új világ”

  1. LaFrenz Says:

    helló nebengleis!

    én nem vagyok járatos a zenében, de a kritikád meghozta a kedvem, hogy meghallgasam ezt az albumot. külön tetszett, ahogy a borítót és a zenei anyagot összevetetted.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: