Technónak látszó tárgy

2010. február 16.

Four Tet: There is love in you (2010, Domino) / Pantha Du Prince: Black Noise (2010, Rough Trade)

Amennyire vártam az új Four Tet albumot, annyira nem fogott meg, amikor először meghallgattam, ráadásul később sem akart ez a kissé ambivalens ellenállás oldódni. Sokadszori hallgatás után sem tudtam megmondani, hogy megfogott-e valami a zenében és ha igen, akkor mi az. Talán az volt a legnagyobb baj, hogy ezt az albumot várták. Ráadásul nem is kicsit, nem is kevesen. Kieran Hebden már nem egyszer megmutatta, hogy ő szerves alkotója, formálója az elektronikus (tánc)zenének. Mindenféle cinizmus nélkül: az ő lemezeit már-már “illik” várni, majd rögtön megjelenése után beszélni, írni róluk (ugyanúgy mint pl. a Hot Chip új albumáról, illetve a márciusban megjelenő The Knife, illetve Bonobo lemezei is hasonló karriert fognak befutni ebből a szempontból). Ez persze nem baj, csak ilyen lemezek esetében hajlamos az ember abba a hibába esni (legalábbis én), hogy az előző hat lemez alapján instant csodát vár.

Ahhoz, hogy értékelni tudjunk egy hasonlóan “várt” lemezt, két dolgot tehetünk: sokszor nekiállunk, meghallgatjuk, összehasonlítjuk a korábbi munkákkal, vagy pedig megpróbáljuk a jelenben elhelyezni, hasonló előadók aktuális munkáival összemérni, mennyire előremutató a jelenlegi trendek tükrében. Ez esetben nálam kizárólagosan a második stratégia működött. Miközben nagyjából egy hete hallgatom Pantha du Prince Black Noise című lemezét, körvonalazódni látszik, hogy miért tetszik az új Four Tet és miért nem. Read the rest of this entry »

Reklámok

Ébren álmodni

2010. február 1.

Beach House: Teen Dream (2010, Sub Pop)

Egy rövid, de nagyon élményteljes utazás utáni hazaérkezés estéjén hallgattam meg először a Beach House Teen dream, épp most kiadott albumát. Talán az este alaphangulata és a jóleső bágyadtság az okai, hogy rögtön nagyon magával ragadott a lemez, pedig gitáros indie-rockot már jó ideje nem hallgattam. Bevallom, számomra teljesen ismeretlen volt ez a zenekar, pedig a Beach House amerikai hipszter-körökben igazi sztároknak számítanak, többek között az MGMT is kedvenc zenekaraként tekint a duóra. A baltimore-i párost Alex Scally illetve a francia származású Victoria Legrand alkotja. A 2004-es találkozásuktól tartó barástságuk és együttzenélésük nyomán létrejött zenekar 2006-ban adta ki első lemezét, amely igazi, kiforrott munka. Ezt követte a 2008-as Devotion című lemez, amely szintén csak nagyon jó elismeréseket kapott. Zenéjüket leginkább a Velvet Underground-éhoz, illetve a Mazzy Stars-éhoz hasonlítják különböző zenei lapok. Ezek a párhuzamok nagyon találóak és segítségükkel az első két album zenei anyagát illetve hangulatát elég jól lehet jellemzni. Bágyadt, lassú, álomszerű, nagyon kábító hatású. Nekem személy szerint egy-két lassúbb Yo la Tengo-számot idézett fel, talán az orgona-gitár hangszerelés miatt.

Jelenlegi albumuknál már az első hallgatás során kiderül, hogy teljesen más elképzelés alapján készült, mint az előző kettő. A korábbi lemezeket a kizárólagos hangulatteremtés jellemezte: a kevésbé megjegyezhető dallamokkal, mindenféle hullámzások nélküli dinamikával, a végig ugyanúgy felépített dalokkal elérték, hogy az album ne külön számokból, hanem egy meditatív állapotból, egyetlen ötvenpercesre nyújtott pillanatból álljon. A lo-fi ködös árnyalatú hangzása a permanens atmoszférát még tökéletesebbé tette. Read the rest of this entry »